Brandon Hackett két legújabb könyve, a “Poszthumán döntés” és az “Isten gépei” igencsak meglepetés volt számomra a hazai sci-fi piacon. Végre olyan művek, amelyek elgondolkodtatóak és egy teljesen új – lehetséges – fejlődési irányt világítanak meg, illetve általánosságban egy teljesen új műfaji irányzatot képviselnek idehaza. Nem mondom, hogy nem találkoztam a technológiai fejlődést boncolgató sci-fivel már korábban, de ez a két mű nagyon más. Itt a lényeg maga a technika és az általa elérhető fejlődés. És nem csak háttérként szolgál, mint a legtöbb fantasztikus történetben. Clarke híres mondása, melyszerint a kellően fejlett technológia nem  különböztethető meg a mágiától, ezekben a művekben teljesen átérezhető értelmet nyer.

A könyvek olvasmányosak, fordulatosak, csak egészen ritkán döcögött egy kicsit a cselekmény. A Poszthumánra a kedvenc antikváriumomban bukkantam rá és kísérletképpen vettem meg. Azután nem tudtam letenni és nagyon vártam a következő könyvét a szerzőnek. Halványan rémlett a Negyedik gyarmat, de vagy régen olvastam, vagy nem hagyott mély nyomokat bennem és szégyenszemre a szerzőjét sem jegyeztem meg. Az egyik kritikus szerint az Isten gépeiben túl sok a szexualitás és hajlandó vagyok egyetérteni vele, de tudom, hogy a mai regényekben szokásos szint alatt van még így is. A Poszthumán döntés nekem az újdonság erejével hatott, egyrészt maga a poszthumánság, mint jelenség miatt, másrészt a felgyorsult technikai fejlődés mutatta távlatok miatt. Ennek ellenére az emberek jelleme, pszichikuma vajmi keveset változott, mármint a “normális emberi lények” esetében. Kénytelen vagyok ezt elfogadni, mert sajnos ezt látom a történelem kezdete óta a mai napig. Jelesül, hogy az emeberek értelmi szintje, tárgyi tudása hatalmasat fejlődött, de érzelmi reakcióik, cselekedeteik motivációi viszont vajmi keveset. A felturbózott poszthumánok lehetőségei szédítő perspektívákat nyitnak meg, bár a döntésükkel, hogy a kibertérben egy virtuális világban élnek tovább, nem értek egyet. Véleményem szerint ez nem élet, bár nehezen tudnám definiálni, mi az egyáltalán. Inkább menekülésnek látom ezt a bezárkózást, ahelyett, hogy szembenéznének a kihívással, az arctalan ellenséggel. Sajnos manapság egyre többen választják a virtualitást, a problémákkal szembenézés helyett. Ki sci-fibe, fantasy-ba menekül, ki a neten keres menedéket, ki a TV előtt…

Az Isten gépeiben a technológiai szingularitás volt az újdonság, mert erről még nem hallottam. A két könyvnek, ha már csak ez lett volna a hatása, hogy utánanézek ezeknek a fogalmaknak, akkor is maradandónak tartanám. Az Isten gépei utószava is jó volt, hogy a kötetbe került és némi internetes kutakodás után meg kellett állapítanom, hogy nagyon lemaradtam egy irányzatról, ami nem is csak sci-fi, mert nagyon komoly tanulmányok és szervezetek foglalkoznak vele. Erich Fromm szerint Isten az ember lehetőségeinek a határértéke (bár lehet, hogy az eredeti mondását kicsit átfogalmaztam magamban annak idején, de mindegy, így maradt meg bennem) s a transzhumanizmus és a poszthumanizmus technikai módszerekkel szeretné elérni ezt a határértéket. Végül is miért ne? Ha tudat és a test korlátait drogokkal, kemikáliákkal, vagy meditációval, agykontrollal ki lehet tágítani, akkor elektromos kütyükkel is meg lehet próbálni. Gyanítom, hogy sokkal eredményesebben, mint az előzőekkel. De a legmeglepőbb, hogy Neumann János, akit a kortársai is zseninek tartottak már 1955-ben foglalkozik ezzel a témával. Tanulmányának címe: “Túlélhetjük-e a technikát?” Ebben a technikai fejlődés egyre gyorsuló jellegét vizsgálja és frappánsan foglalja össze a lényeget egy mondatban:

“A fejlődés ellen nincs gyógymód.”

This entry was posted on Monday, December 8th, 2008 at 7:45 am and is filed under Sci-fi. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.